A keresztség szentsége

Kedves fiatalok!

Pintér Béla énekes és dalszerző zenéit hallgatva találkoztam a “Ki vagyok én?” című dallal, ami elindította bennem a kérdést és késztetett, hogy meg is fogalmazzam magamnak: KI vagyok én? Ettől a kérdéstől, illetve a ráadott választól sok minden függ az életvezetésünkben, magatartásunkban, közösségi életünkben, a munkavégzésünkben.   

Amikor e kérdésre választ akarunk adni, általában a nevünket mondjuk, holott mi nem a nevünk vagyunk.  Máskor azt mondjuk: Ember vagyok, holott ez a létezők sorában a fajunkat határozza meg. Máskor azt a választ adjuk férfi, illetve nő vagyok, holott ez a nemiségünkre utal. Van, amikor a foglalkozásunk alapján határozzuk meg magunkat, s azt mondjuk: orvos vagyok, vagy pap vagyok, vagy tanár vagyok, stb. Olyan is van, hogy vallási meggyőződésünk alapján azt mondjuk: Katolikus, református vagyok, stb. Van úgy, hogy társadalmi szerepünk alapján határozzuk meg magunkat, s azt mondjuk pl., hogy elöljáró, igazgató, munkás vagyok. Máskor a családi állapotot, helyet illetően mondjuk, hogy nős / nőtlen, özvegy vagyok. Olyan is van, hogy pszichológiai, érzelmi állapotunk alapján adunk választ a kérdésre, s azt mondjuk, hogy elveszett, kiégett, vagy kiegyensúlyozott személy vagyok. 

Érdekes így belegondolni, mert az ember belátja, hogy milyen mélysége van a létének.

A zarándok elbeszélései lelki könyvben olvashatjuk „Isten kegyelméből keresztény vagyok, tetteim szerint nagy bűnös, hivatásom szerint hontalan vándor, a legalacsonyabb sorból, s helységről-helységre zarándokolok.”  Igen. Míg élünk úton lévők vagyunk, s zarándokolunk nem csak külső célok, de önmagunk és Isten felé is.

Ki vagyok én?

Erre a kérdésre szeretnék visszatérni, ezt a kérdést szeretném megválaszolni keresztény szempontból, mert úgy látom nagy bajba kerültünk az által, hogy lassan elfelejtünk egy igen fontos meghatározást e kérdést illetően. 

Olvastam, hogy egy neves szociálpszichológus, Susan Fiske az egyetemi kurzusainak legelső óráján arra szokta kérni a hallgatóit, hogy válaszoljanak arra a kérdésre: „Ki vagyok én?” Ilyen válaszok szoktak születni. „Nő. Egyetemista. Barátnő. Zenerajongó. Olyan, akinek határozott véleménye van. Érdeklődő.” vagy „A szüleim fia. Testvér. Focista. Társaságkedvelő. Független. Fiatal. Kalandvágyó. Vidám. Olyasvalaki, aki törődik másokkal.” Azt írja a szakember, hogy a legtöbb válaszban általában azok a stabil tulajdonságok jelennek meg, amelyekről a válaszadók úgy vélik, hogy hozzátartoznak személyiségükhöz. 

Azt is kifejti a szakember, hogy az önmagunkról szerzett ismereteinknek négy fő forrása van:

• egyik legfontosabb saját viselkedésünk megfigyelése. Mintha külső megfigyelői lennénk magunknak a saját viselkedésünk alapján összeáll egy énfogalmunk.

• énfogalmunk talán legmeghatározóbb forrásai a belső tapasztalataink, a gondolataink és érzéseink, szóval az önészleléseink.

• a társas összehasonlítás, melynek alapján úgy jutunk önismerethez, hogy összemérjük magunkat másokkal, magunkat másokkal összehasonlítva értékeljük.

• a többi ember visszajelzése. Önismeretünk fontos pillére annak megismerése és feldolgozása is, hogy mások milyennek látnak minket.

Mind ezek alapján válaszoljuk meg mi is a kérdést: Ki vagyok én?!

Kedves Fiatalok!

E kérdést megválaszolásánál szeretnék valamit sugallani, valami nagyon fontosat eszetekbe juttatni. Igen eszetekbe juttatni, mert azt látom nagyon elfelejtettük a leglényegesebbet. Mielőtt kimondanám, hogy mit felejtettünk el, szeretném felolvasni az alábbi irományt:

Dietrich Bonhoeffer: Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Gyakran mondják:
cellámból úgy lépek elő,
derűsen, nyugodtan, keményen,
mint várából a földesúr.
Ki vagyok én? Gyakran mondják:
őreimmel úgy beszélek,
szabadon, tisztán, kedvesen,
mintha parancsnokuk volnék.
Ki vagyok én? Azt is mondják:
sorsomat úgy viselem,
mosollyal, nyugodtan, büszkén,
mint aki váltig győzni szokott. 

Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?
Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg,
aki levegőért kapkod, fuldokol,
színekre, virágra, madárdalra vágyik,
jó szóra, baráti melegre,
dühíti oktalan erőszak, kicsinyes bántás,
hánykolódik nagy dolgokra várva,
tehetetlenül aggódik, messze van barátja,
imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt,
szíve üres, kész már mindentől búcsúzni?
Ki vagyok én? Ez vagy az?
Hol ez, hol amaz?
Egyszerre mindkettő? Másokat ámító,
magában sápító hitvány alak?
Vagy vert had fut bennem
szanaszét a már kivívott győzelem elől?
Ki vagyok én? Váltig faggat, gúnyol a magány, a gyötrelem.
Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem! 

Amit Dietrich Bonhoefferől röviden tudni kell: Ő egy evangélikus lelkész, teológus, a második világháború alatti német ellenállás támogatója és mártírja, akit tevékenysége miatt 1945 április 9-én felakasztottak, így vértanúhalált halt.  Barátja, Eberhard Bethge gyűjtötte össze írásait Börtönlevelek címmel. Onnan e vers is, mely kimondja, a ki vagyok én kérdésre a választ: Isten gyermeke!

Sajnálatosnak találom a tényt, hogy az önmeghatározásunkból kimarad ez a meghatározás: ISTEN GYERMEKE VAGYOK.

Miért is?

Kovács András Péter humorista mondta: “Én nem vagyok egy makulátlan ember, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a gyerekeim így szólítanak: “Apa!” és az ölembe másznak. Isten pedig így szólít: “Fiam! És az ölébe vesz! 

Rendkívül nagy biztonságot jelent, jelenthet ez a meghatározás!  Isten van mögöttem, Ő az én védelmezőm, létem alapja. Ez a meghatározás sugallja a bizalmat elsősorban Istennel szemben és életem olyan eseményeivel szemben is, melyek nincsenek hatalmamban. Olyan értelemben, hogy: én nem tudok úrrá lenni rajtuk, de itt van az én Atyám, s rábízom azokat!

Klasszikus példája az Isten iránti bizalomnak a történet, mi szerint…

Egyszer a Niagara-vízesés felett kifeszített drótkötélen egy artista készült átmenni. Mielőtt elindult, kezébe vette az egyensúlyozó rudat és megkérdezte a feszülten várakozó tömeget: 

„Elhiszitek-e, hogy át tudok menni a vízesés felett?”  

Néhányan kételkedtek, de a többség elhitte, mondván, végül is ez a szakmája. Az artista átment, majd visszajött, és megkérdezte:

„Elhiszitek-e, hogy rúd nélkül is megteszem?”

Többen kételkedtek, mert feltámadt a szél, de az artista átment, ismét visszajött, azután fogott egy talicskát, és megkérdezte: 

„Elhiszitek-e, hogy át tudom tolni ezt a talicskát?”

Most ismét azok kerültek többségbe, akik hittek neki. Az artista áttolta a talicskát, majd vissza, és ismét kérdéssel fordult a közönség felé: 

„Elhiszitek-e, hogy ismét át tudom tolni?”

Miután igenlő választ adtak megkérdezte: 

„Elhiszitek-e, hogy egy embert is át tudok tolni rajta?”

Mindenki igent kiáltott:

„Elhisszük!”

Az artista erre megkérdezte:

 „Akkor ki ül bele elsőnek?”

Senki nem vállalkozott! Érdekes történet. Nemde?

Juhász Gyula: Karácsony felé, költeményének egy pár sorával, gondolatával szeretném folytatni a gondolatot:

A verset azért idéztem, mert ezt a képet és életérzést, amit a költő kifejez, hogy „bizalmas szívvel járom a világot” , semmi más nem tudja oly mélyen megadni, mint a hit, ami abból fakad, hogy én nem akárki vagyok, hanem isten gyermeke.

Kedves Fiatalok!

A megkeresztelt ember életében nem szabadna olyan pillanatnak lennie, amikor megfeledkezünk arról, hogy mi Isten gyermekei vagyunk, mert az Isten soha nem szűnik meg atyai, anyai szeretettel szeretni minket. 

Ez a tudat, ha ápoljuk magunkban amúgy:

– biztonságot ad létünknek. Mi más lehetne e változó világban biztosabb alapja életünknek, mint az örökkévaló Isten?

– testvériség tudatot szül bennünk. Mindazok, akik körülöttem vannak az én testvéreim. Őket is megkeresztelték, felettük is elhangzott: “Ez a megkeresztelt gyermek, most már Isten gyermeke, nem csak névleg, de a valóságban is.” (A keresztelés szertartása)

Mécs László: A királyfi három bánata c. költeményében kifejti, hogy három dolog bántja a lelkét

„Az egyik bánatom: miért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok királyfi,
úgy, hogy az anyjuk tudja őket látni?”

Véleményem szerint az „embertelen világ” azért tud tapasztalatunk tárgya lenni, mert elfeledtük egyenként és közösségileg is a létalapunkat, közös mennyei Atyánkat, s a sok istengyermek eszi, marja, kihasználja egymást, nem testvérként él, viselkedik.

– felhívást, kihívást jelent. Éljünk mennyei Atyánkhoz méltó életet! 

A Istenhez való méltó élet pedig abban áll, hogy megtartjuk parancsait. „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat.” (Jn 14,23) Ez a kihívás rendezett, fegyelmezett, istentől jónak mondott értékek szerinti életvitelre készteti az istengyermekét, vagyis minket. És ez hatalmas nagy dolog. Gondolj csak arra, hogy a te édesapád, édesanyád ilyen emberként olyan hűségesen áll melletted, mint a szikla, nem pedig hullámzó habként…, hol van, hol nincs.

– táplálja bennünk a tudatot, hogy Örökösök vagyunk – Szent Pál apostol írja: „Nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai.” (Ef 2, 19), Szent János apostol és evangélista pedig az írta: “Isten a szeretet!” (1Jn4, 17), tehát a megkeresztelt ember, mint Isten gyermeke a szeretet és a mennyország örököse. Vagyis ha a szeretet útján járunk az Ő végtelen életében, teljességében fogunk részesülni e földi lét után. “Aki engem követ, azé lesz az élet világossága.”(Jn 8, 12)

Befejezésül hadd idézzem Loyolai Szent Ignácot, aki azt mondta:

„Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse… Egyedül azt kívánva és választva, ami jobban elvezet bennünket a célba, amire teremtve vagyunk.” (Lgy 23)
Ámen.

Simó Gáspár, spirituális

Vissza