Kedves Szülők, Nagyszülők, Tanárok, Munkatársak! Kedves Vendégek!
Kedves ünneplő nyolcadikos Fiatalok!
Érdekesnek találom, hogy elköszönő, hálaadó ünnepetek éppen az Eucharisztia, az Oltáriszentség ünnepére, Úrnapjára esett. Már csak azért is, mert az EUCARISZTIA görög szónak jelentése szó szerint EU = jó + CHARISZ = kegyelem (ingyenes ajándék), de mivel az Egyház kezdettől fogva HÁLÁVAL gondolt az Oltáriszentségre, ezen ajándékra, mert Jézus szeretetének ajándékát látta benne, a szót magát HÁLAADÁS-ként értette, értelmezte. Szerintem ezen egybeesés még inkább kiemeli a mai gesztus, a HÁLAADÁS fontosságát.
Igen. Illik hálát adni Istennek, utána legnagyobb jótevőinknek, szüleinknek, tanítóinknak, nevelőinknek, társainknak. Hálád adni MINDENÉRT!
Egy régi legenda szerint, amikor Isten megteremtette a világot, összehívta az angyalokat, hogy megmutassa nekik csodálatos alkotását. Ők ámulattal nézték. Egyik angyal azonban megszólalt:
– Minden csodálatos, de hiányzik valaki, aki köszönetet mond mindezért.
A legenda szerint Isten ekkor teremtette meg az embert.
„A hála a lélek legszebb virága.” Ha kapunk valamit, úgy illik, hogy megköszönjük. A hálának úgy jelen kell lennie az életünkben, mint a sónak az ételben, mert különben ízetlen, élvezhetetlen az élet. „Uram, hála neked mindenért”.
Most, amikor a hálaadás pillanatai vannak, lássuk be:
Sok ingyenes ajándékot kaptunk Istentől. Ilyen ajándékok: az életünk, melyet szüleink egymás iránti szeretetén keresztül kaptunk, a testi-lelki egészség, értelem, érzelem, különféle képességek, mint pl. zenei hallás, szép hang, ismeretek, stb. Ezen képességeken, adottságokon kívül, kaptunk még természetfeletti ajándékokat is: hitet, reményt, szeretetet, s más erényeket. Aztán ajándékba kaptuk minden pillanatra Isten gondviselését, irgalmát, mely sokszor a körülöttünk élő emberek által jutottak el hozzánk.
Hozzá kell még tennünk, hogy ezen az ajándékok közül sokat nem teljes, tökéletes, hanem kezdetleges formában kaptunk, de életünk folyamán a szüleink, nagyszüleink, óvónénik, tanítónénik, tanítóbácsik, tanárok, papok, edzők, testvérek, osztálytársak, barátok által a kapott képességeinket tovább fejleszthettük. Ezekkel az emberekkel együtt élve, hosszabb-rövidebb ideig időzve, mondjuk úgy súrlódva – s a súrlódás nem mindig kellemes – csiszolódott, fejlődött értelmünk, érzelmünk, akaratunk, magatartásunk, mely bensőnkből fakad, alakult a jellemünk. Akárcsak e gömbölyű kövek felszíne… – Tökéletesedett. Mondjunk köszönetet, adjunk hálát érte.
Ma, az Oltáriszentség ünnepén feltétlenül meg kell említenem, hogy Isten ingyenes ajándékai, azaz kegyelmei közt legnagyobb, az Ő maga, az Ő jelenléte, melyet az Oltáriszentséggel kapcsolatosan biztosra veszünk! Jézus az Oltáriszentségben velünk maradt, hogy szüntelenül adni tudja magát, táplálni, erősíteni, tökéletesíteni, gazdagítani tudja övéit. Velünk maradt, hogy az Ő életével tápláljon, s így az ő halhatatlan isteni élete legyen bennünk.
A napokban történt meg velem, hogy egy könyvet (Henri Boulad: Út az Omega felé) akartam elővenni a polcról. Nagyjából tudtam, hogy hol van. Odamentem, kerestem, de nem találtam. Aztán megláttam egy másik könyvet, aminek csak a második kötete van a polcon (A. J. Cronin: Réztábla a kapu alatt).
Tudjátok, hogy hova lettek el ezek a könyvek?
Odaadtam a diákoknak. Bejöttek, ajánlottam, vagy kértek jó olvasnivalót, s a legjobb könyveimet adtam oda, amiket én is szeretek, szerettem olvasni tartalmuk miatt.
Jézus is ezt tette: adta, s ma is adja magát azoknak, akiket szeret. A legjobbat, a legtöbbet, Önmagát, hogy „életünk legyen és bőségben legyen.” (Jn 10,10)
Azt gondolom, hogy szüleitek, tanáraitok sem tettek kevesebbet: a legjobbat próbálták adni magukból értetek, nektek, hogy életetek teljesebb legyen.
A Királyok első könyvéből az Illés prófétával kapcsolatosan olvassuk, hogy Illés bemenekült a pusztába Izabel királynő elől, aki életére tört. A pusztában pedig megéhezett, megszomjazott és feladta, életének végét a halált kívánta, mondván: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!”(1Kir 19, 4)
A kimerültségtől Illés elaludt, de egy angyal jött megérintette, és így szólt hozzá: „Kelj föl és egyél!” (1Kir 19,5)
A megszólított ekkor meglátta, hogy a fejénél egy sült cipó meg egy korsó víz volt. Evett is, ivott is, de aztán újra lefeküdt aludni. Aztán az Úr angyala másodszor is megjelent, megint megérintette és azt mondta: „Kelj föl és egyél! Különben túl hosszú lesz neked az út.” Illés újra fölkelt, evett, ivott, s aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt ennek az ételnek az erejéből, egészen az Isten hegyéig, a Hórebig. (1 Kir 19, 1–8)
Jézus, valamint a szüleitek, tanáraitok által nyújtott „táplálékokat” magatokhoz véve kívánom, hogy általa legyen életetek és erőtök a vizsgákat és más életfeladataitokat eredményesen elvégezzétek.
Még egy gondolatom van, mely e fából készült ruhacsíptetőhöz kötődik.
Reggel takarítottam. Vizes ronggyal töröltem fel a földet, s ott találtam e csíptetőt az asztal alatt. Akkor nem, csak később vettem fel. Letettem az asztalra néztem, s azon gondolkodtam mit is akar ez nekem most mondani?
Amit üzent azt most, a búcsúzás pillanataiban megosztom veletek:
A csíptető két fadarabból áll. A két fadarabot egy másminőségű anyag, egy fém fog össze. A két fadarab együtt csíptető, mely a szélben megtartja a ruhát. Egymagában nem lehet használni erre a feladatra. Mondhatni mi emberek is így vagyunk: együtt, a szeretet összetartó ereje által vagyunk képesek feladatokat ellátni. Bármerre mentek legyetek összetartó, támogató emberek. Szeretettel igazodjatok Istenhez és embertársaitokhoz.
Isten áldjon beneteket!
Simó Gáspár, spirituális
Vissza