Trianoni emlékezés

Megemlékezés a trianoni döntés századik évfordulóján

Elhangzott Csíksomlyón a Salvator kápolna előtt, a cserkészek körében

Államalapító Szent királyunk I. István, azaz ahogy tisztelettel mondani szoktuk Szent István 1038. augusztus 15-én halt meg. Első királyunkat Székesfehérvárott temették el, az általa építtetett bazilikában, melynek védőszentje Szűz Mária volt. A történelem tanúsága szerint, mivel 1031-ben fia, Imre meghalt, halála előtt országát és népét a Boldogságos Szűz Máriának ajánlotta.

Kálmán király kérésére (1095-1116) írt legendájában Hartvik püspök írta le, hogy amikor a beteg István király érezte halála közeledtét, „előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy kit válasszanak helyette királynak. Majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; hogy az igazságot szeressék, az égi szeretet láncait kedveljék, gyakorolják a szeretetet, az alázatossággal törődjenek, de mindenekelőtt a kereszténység zsenge ültetvényén csőszködjenek.
E szavak után a kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel:

Ég királynője, e világ jeles újjá szerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom;  nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.”

E felajánlás révén Magyarország Regnum Marianum – Mária Királysága, illetve a Boldogságos Szent Szűz – PATRONA HUNGARIAE – Magyarország védelmezője, patrónája lett.

Mostani megemlékezésünket, mely napra pontosan a trianoni döntés 100. évfordulójának napján van, ezért kezdjük azzal az énekkel, imával, melyet Nagyasszonyunkhoz, hazánk reményéhez intézünk.
Ennek a vallásos ének szövege a XVIII. században, Pannonhalmán élő bencés szerzetes – talán LANCSICS BONIFÁC szerzeménye, melyet Szoszna Demeter, pannonhalmi bencés szerzetes 1774-ben keletkezett énekeskönyvébe szerkesztett. Ez az ének, a Kölcsei Ferenc 1823-ban megírt, Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített Hymnus előtt – katolikus körökben – az ország himnusza volt, párhuzamosan az AH HOL VAGY MAGYAROK TÜNDÖKLŐ CSILLAGA vallási énekkel. Protestáns körökben a 90. zsoltárt – a TEBENNED BÍZTUNK ELEJÉTŐL FOGVA vallási éneket énekelték himnuszként.
Ezt az éneket születésünktől, gyerekkorunktól kezdve megtanultuk, ezért valamennyien ismerjük a sok magyar nép körében született más Mária énekkel együtt, énekeljük hát bizalommal, hittel:

Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

Ó Atya Istennek kegyes, szép leánya,
Krisztus Jézus Anyja, Szentlélek mátkája!
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,
Anyai palástod fordítsd oltalmunkra.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

Dicséret, dicsőség legyen az Atyának,
A te szent Fiadnak s Szentlélek mátkádnak.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

Kedves Megemlékező Testvéreim!

Mindannyian tudjuk, hogy 1918-1920 között, az első világháborút lezáró béketárgyalások közül a magyar nemzetet az 1920. június 4-én aláírt békediktátum milyen életkörülmények közé juttatta: „Feldarabolták a történelmi, 1000 éves Magyarországot”, s felosztották azt a peremvidéken alakult, a Magyar Királyság területén élő, lassan elszaporodó nemzeti kissebségek között. A keleti részen fekvő Erdélyt 103 093 km²-t, a Magyar Királyság 31,78%-át  Romániához (e terület nagyobb, mint a megmaradt Magyarország) csatolták. A deli részen a Szerémség, a Bánság nyugati része, Bácska, a Drávaköz, a Muraköz és a Muravidék Szerbiához került. Északon a főleg ruszinok által lakott Kárpátalja, a főként szlovákok lakta Felvidék és a szinte csak magyarok lakta Csallóköz, együttesen mintegy 61 633 km² Csehszlovákia része lett. Egy nyugati területsáv Burgenland néven Ausztria része lett. A békeszerződés eredményeképp a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét (az 1910-ben még 20 886 487 fős ország lakossága 7 615 117 főre esett vissza).

A korabeli magyar közvélekedést jól tükrözte Bethlen István nyilatkozata:

„Mi nem tartományokat vesztettünk el. Bennünket földaraboltak. A mi esetünk nem Elzász-Lotharingia esete. A miénk Lengyelország esete. Németország lemondhatott egy tartománytól, de mi fajunk egyharmadáról örök időkre le nem mondhatunk.”

Nemzetünk életében tragikus eseménysorozat kezdődött el a Trianoni Békediktátum által, s ezért nehéz szívvel, gyászosan emlékeztünk, hogy a nagyhatalmak milyen igazságtalanul elbántak Magyarországgal…, mint az első Nagyháború egyik vesztes államával. Érdekes, hogy a szövetséges államok– Németország, Ausztria, Bulgária, Törökország – közül egyikkel szemben sem szabtak ilyen elmarasztaló, igazságtalan ítéletet, mint Magyarországgal szemben…
Tragikus esemény, gyász, szomorúság, siralom, reménytelenség, önsajnálat, területi revíziós vágyálom… Nagyrészt ez a tudat épült be a népünk tudatába. Nem jó így élni! Siránkozni, magunkat sajnálni, sajnáltatni. Nagy változást hozott és még hozhat e tragikus tudat megváltozásában az a határozat, mely 2010-ben megszületett a Magyar Országgyűlésen. Az történt ugyanis 2010-ben, hogy a trianoni békediktátum emléknapját a Fidesz és Keresztény Demokrata politikusok, név szerint:  Kövér László (Fidesz) és Semjén Zsolt (KDNP) – kezdeményezésére a Nemzeti Összetartozás Napjának nyilvánította.
Úgy gondolom, hogy ezzel a határozattal a siralmas, tragikus mentalítást leválthatjuk a felelősséggel és reménységgel teljes mentalításra: NE A MULTAT SÍRASSUK, hanem ÖSSZEFOGVA, ÖSSZETARTVA, – valamennyien egyenként és együtt a szétválasztott területeken élő magyarok – Boldogasszonyunk közbenjárását kérve, ISTENBEN BÍZVA dolgozzunk, éljünk és éltessünk, szaporodjunk és sokasodjunk, szolgáljuk családjaink, közösségeink, nemzetünk és egyáltalán a nemzetek, s az emberiség javát, függetlenül attól, hogy melyik ország területét hol húzzák meg.

A vicc szerint a székely azt mondta a trianoni döntés után: “Na! Nem hittem volna, hogy az egész Romániát hozzánk csatolják!”
Tekintsünk hát így az adott helyzetre, s emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, akit „keresztre feszítettek, meghalt, eltemették, de feltámadt, él és uralkodik…”

Ének: Ó én édes jó Istenem…

1867-től a Magyar királyság az Osztrák Császárság uralma alá került, lévén, hogy területéről az oszmán-törököket, akik a XVI. században elfoglalták Magyarországot – (1526-ban volt a mohácsi csata – 1541-Buda elfoglalása) – nagyrészt az Osztrákok segítségével sikerült kiszorítani.

// A török kiűzése – 1684-ben XI. Ince pápa nagy diplomáciai erőfeszítések árán létrehozta a Szent Ligát (a melyhez Habsburg Birodalom, Lengyel – litván királyság, Velencei köztársaság és a Pápai Állam, majd 1686-ba Oroszország, Bajor ország, Szászország, a Brandenburgi fejedelemség és Svéd ország is csatlakozott), amelynek célja az európai török uralom felszámolása volt. A SZENT LIGA seregei 1686-ban visszafoglalták Budát – 1699-ben kötötték a karlócai békét (Habsburg-török béke, amelyet II. Musztafa és I. Lipót császár kötött 25 évre), melynek értelmében a Temes-vidék kivételével az összes magyarországi terület  Habsburg-fennhatóság alá került. (A Temes-vidék (Temesköz) csak két évtizeddel később, az 1718-as Pozsareváci békében került a Habsburgokhoz). Az I. Apafi Mihály vezette Erdélyi Fejedelemség nem tudott önálló hadsereget felmutatni. 1687-ben így megkötötték a Balázsfalvi szerződést, melynek értelmében Apafi Mihály haláláig fejedelem maradhat, de utána I. Lipótra száll a terület. 1687-ben az uralkodó – I. Lipót – országgyűlést hívott össze Pozsonyba, ahol a magyar nemesség lemondott a szabad királyválasztás jogáról és elismerte a Habsburg-ház férfi ágának örökös jogát a Magyar Királyság trónjára. Így Magyarország teljes egészében az osztrák Habsburgok uralma alá került. //

A Habsburg uralom alatt lévő Magyar Királyság, a Saraevoi gyilkosság után részt vett az 1914-ben elkezdődő háborúban melyet, mint tudjuk a központi hatalmak (a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, az Oszmán Birodalom és Bulgária) szemben az ANTANT szövetséges államokkal (az Egyesült Királyság, Franciaország és Oroszország / Montenegro, Szerbia, Belgium, Portugália, Románia) 1918-ra elvesztettek.

Az I. világháború után – mely kb. 10 millió ember halálát okozta – a háború felelősségeit a vesztes államokra hárították, de aránytalan mértékben.  Mert Németországgal, Ausztriával, Bulgáriával, az Oszmán Birodalommal szemben nem alkalmaztak olyan megrovást, mint Hazánkkal szemben, hiszen a béke diktátum értelmében Magyarország területének 2/3-át elvették és más államoknak adták. A legnagyobb részt, Erdélyt (102.181 km2), mely területileg nagyobb, mint az anyaország (93. 030 km2)Romániának adták, de jelentős területeket kapott a mai Ukrajna, Szlovákia, Ausztria, Szlovénia, Horvátország és Szerbia is.  Az első világháborúban győztes Nagyhatalmak (Anglia, Franciaország, Oroszország, Románia (19146-tól) Japán, Amerika, Olaszország) az ANTANTE célja elsődleges célja Németország és a háborúban vele szövetséges országok alapvető meggyengítése volt. Ezen felül céljuk volt a jelentős háborús jóvátétel követelése, valamint a soknemzetiségű nagyhatalmak egységének megtörése is, mint amilyen az Osztrák–Magyar Monarchia vagy az Oszmán Birodalom volt.  Döntésük sajnos végzetes volt abban a tekintetben is, hogy e döntés folyományaként 1939-ben Európában egy másik nagy háború, a II. VILÁGHÁBORÚ is kirobban, mely közel 80 millió ember halálát eredményezte.
Az igazságtalanság megszülte gyermekét a nyomort, üldöztetést, az erkölcsi romlást.

Emlékező Testvéreim!

Bocsássunk meg szívből az igazságtalanság elkövetőknek, hogy megszabadulhassunk a bánattól, a félelemtől, a reménytelenségtől. Az adott lehetőségekkel élve kapaszkodjunk egymásba, imádkozzunk és dolgozzunk önmagunkért, családjainkért, nemzetünkért a történelem Urához, a Teremtő, Gondviselő Istenhez! Kós Károly, aki – bár Budapesten egyetemi tanári állás várta és megbecsült művészként élhetett volna, 1918 karácsonyán hazautazott Erdélybe, vállalta az erdélyi kisebbségi, a magyar nemzetiségű sorsot, a helytállást mindazzal, amit ez a helytállás követel és e sors jelent. Azt mondta, azt vallotta: „Hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám.” és itthon maradt, itthon élt és alkotot. Maradjunk mi is itthon. Itt Erdélyben éljünk és alkossunk Isten Segítségével – ahogy Kós Károly mondta „Kőből, ​fából házat… igékből várat”.

Ének: Isten áld meg a magyart…

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

Kelemen Hunor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökének gondolatait olvastam és idézem befejezésül, aki elmondta:
 „A trianoni döntés értelmében a határ át vándorolt  nagyszüleink és dédszüleink feje fölött, akik anélkül vesztették el hazájukat és „kapták meg az egész Romániát”, hogy megkérdezték volna őket erről. Mi Erdélyben élők mindig a magyar nemzet részének éreztük magunkat, és ezen sem a fizikai határok, sem diktatúrák, sem megfélemlítés, sem asszimilációs politikák nem tudtak változtatni, jóllehet a magyar nemzet határai nem esnek egybe Magyarország határaival, mi mind magyarok vagyunk. Magyarországon nem, de az ország határain kívül, a Kárpát-medencében kihívás magyarnak lenni… és hivatásunk az örökösen és kitartóan, szelíden és öntudatosan elmagyarázni, hogy „nyelvileg, kulturálisan, lelkünkben a magyar nemzet része vagyunk, (…) a szülőföldünkön , amely őseink földje…” Mi nem vagyunk ellenségek, nem is vagyunk tudathasadásosak. Nemzeti önazonosságunk senki ellen nem irányul, bár „Sokszor veszélyforrást látnak bennünk…, pedig mi csupán egyenrangú polgárok  akarunk lenni, akiknek joga van saját szokásaihoz, saját nyelvükhöz, iskoláihoz, intézményeihez, szimbólumaihoz és reméljük sikerülni fog úgy építeni ezt a világot, hogy közös jövőt formáljunk a kölcsönös tisztelet jegyében”

Simó Gáspár, spirituális

Vissza