Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK)

A Hősök terére indultunk…

        a Segítő Mária Gimnázium közössége is részt vett a 2021-es Eucharisztikus Kongresszuson

Júniusban Nyárádi Istvánnal, a budapesti Pannonia Sacra iskola gondnokával egyeztettem, hogy az Eucharisztikus Kongresszus alkalmával egy kis csapatnak szállást biztosítsanak. István barátunk nagyon készséges volt, nemcsak a szállást, de még egy egy kisbusz teljes finanszírozását is felvállalta, csak menjünk.

Aztán másképpen íródott a forgatókönyv. A Rákóczi Szövetség felajánlotta, hogy egy 50 fős buszt támogat, szállást is, étkezést is biztosít a résztvevőnek, ezért lemondtam az első tervet, s ráálltam arra, ami Pál László tanár úron keresztül szerveződött a Rákóczi Szövetségnél.

Szeptember 10-én, pénteken este indultunk Csíkszeredából, hogy szombaton Egerbe érhessünk, mivel ott kaptunk szállást egy diákszállóban. Onnan indulhattunk vasárnap reggel a záró szentmisére, ami a Hősök terére lett meghirdetve.

Szombaton délben megérkeztünk Egerbe. Mivel este 1700-re a diákszállónál kellett lenni nem mentünk be Budapestre. Úgy beszéltük meg, hogy elmegyünk és meglátogatjuk az egri várat. A várfele menet, útközben a ferencesek templomába tértünk be, ahol imádkoztunk, énekeltünk. Körülnézve a templomban a szószéken akadt meg a szemem, mert a szószék oldalából egy kéz nyúlt ki, mely egy feszületet tartott a kezében. Néztem a jelenséget, mely előhozta belőlem a következő két gondolatot:

Először egy vicc jutott eszembe, mely szerint a zsidó rabbi a gyermekét egy híres iskolába íratta, de a gyermek nem tanult, rossz eredményei lettek. Ekkor elhatározta, hogy más iskolát keres. Fogta a gyermeket, s átíratta egy másik nagynevű iskolába.  A gyermek azonban ott sem  tanult, sőt helytelenül viselkedett, panasz is volt bőven rá. A rabbi gondolkodóba esett, hogy mitévő is legyen. Odajutott, hogy a gyermekét  beadta egy keresztény iskolába a jezsuitákhoz. Egy idő után azt tapasztalta, hogy a gyermekével semmi baj, helyes a magatartása, s még jó jegyei is vannak. Kíváncsi volt, hogy ennek mi a titka. A gyermeke világosította fel:

“Apa! Ennek az iskolának a falán ott van egy nemzettársam a kereszten. Úgy láttam jónak jobb, ha tanulok, s viselkedek, mert én nem akarom így végezni.”

A másik gondolatom abból fakadt, hogy a mi iskolánk falain is ott vannak a keresztek, akárcsak az egri templom szószékén, de ezek nem fenyegetést jelentenek, hanem egy sor olyan üzenetet, melyet mindannyian jó lenne megértenünk.

Jó lenne megértenünk, hogy:

• Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte…, s nekünk is szeretnünk kellene egymást.
• Isten áldozatot vállalt értünk, a mi üdvösségünkért, s jó lenne ha mi is áldozatot vállanánk, s nem mástól várnánk el az áldozatot.
• A kereszten meghalt Krisztus életéből üdvösség származott az egész világra, s nekünk is igyekeznünk kellene úgy élni, hogy belőlünk, tőlünk is sok jó származzon mások számára.

Ezekhez kapcsolódóan hadd idézzem Piero Marini érseknek, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok pápai bizottságának elnökének, a kogresszus zárómiséje végén mondottakat:

“A hívek, miután magukhoz vették az élet kenyerét, visszatérnek otthonaikba, iskoláikba, hivatalaikban, a munkahelyükre, hogy ott másokat gyógyítsanak, felemeljenek, segítsenek… Az Oltáriszentség által Isten szentlelke ma ismét bátorságot csepegtet belénk, hogy Jézus módjára odaálljunk a világ elé (…), s szolgáljunk (…), hogy odalépjünk a szegények, gyengék, tudatlanok, betegek, elesettek, kicsik, tapasztalatlanok mellé, s őket segítsük …, továbbá őrizzük és gondozzuk a teremtett világot…”

Nagy szavak. Nagy kihívások! Nagy célok ezek, melyekre nap, mint nap törekednünk  kellene az Út szent testének vétele,s a belőle fakadó erő által.

De hadd folytassam a történetet.

Vasárnap reggel öt órakor elindultunk Egerből Budapestre. Megérkezve, az Országházhoz mentünk. Ott találkoztunk a többi zarándokokkal, akik Böjte Csaba atya szorgalmazására indultak Erdélyből a NEK-re.

Az országháza mellől úgy kilencóra tájt indultunk el a Hősök tere felé. Igyekeztünk, s úgy gondoltam el is érünk oda …, de aztán csalódottan realizáltam, hogy nem fogunk eljutni oda. Úgy kb. az Andrási út közepéig jutottunk, ahonnan a Hősök tere még több, mint 1 km-re volt…Itt meg kellett állnunk. Innen se előre, se hátra nem mehettünk.

Nem így képzeltem el. Leültem az út közepére, s próbáltam elfogadni a tényt. Elindultunk, hosszú utat megtettünk, de a térre nem jutottunk el, a célt nem értük el.

Aztán lassan megnyugodtam, s beláttam: nem valami külső célt kell elérni, hanem egy belsőt, illetve fel kell ismerni, hogy a cél bennünk van. Igen. Az Isten, Jézus Krisztus élete az ő halála óta bennünk van: „Életünk, Krisztus élete. Ő életét adta értünk, hogy nekünk életünk legyen s bőségben legyen.

A másik dolog, amire rájöttem: Ugye a Hősök terén van kiállítva Gábriel arkangyal, egy talapzaton Árpád fejedelem, mellette balról Tétény, Ond, Kond, mellette jobbról  Tas, Huba, Előd, aztán ott van Szent István, Szent László, Könyves Kálmán,  II. András, IV. Béla, Hunyadi János, Hunyadi László, Bethlen Gábor, Bocskai István, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos szobra, stb. De csak a szobruk!

És csak a haláluk után állítottak nekik ott szobrot, de ők sem ott váltak hőssé, hanem az élet számtalan területén, különféle történelmi korokban azért, mert helytálltak ahol éltek, amiben, amivel dolgoztak. A nemzet haláluk után emelt nekik szobrot, munkájuk befejeztével nyilvánították őket hősökké, s talán ők sem gondolták, hogy valamikor köztiszteletnek tárgyai lesznek. Ők csak végezték a dolgukat becsülettel és kész.

A cél el nem érésének, hogy nem juthattunk el a hősök terére, nekem ez volt a legfontosabb üzenete, felismerése: adjuk bele magunkat teljesen a munkába, a Krisztus követésbe, az Isten akarata szerinti életbe, a hivatásunk megélésbe s a többi az utókor dolga, hogy állít-e szobrot nekünk, hősökké, szentekké minősít-e vagy sem. A fontos az, hogy az ég királya “beállítson majdan szobros csarnokába!” (Babits M.)

Simó Gáspár, spirituális

Vissza